A budapesti Néprajzi Múzeum közel 150 éves alapítása óta először fog múzeum számára épült, eleve annak tervezett épületbe költözni. Az 1872-ben létesült néprajzi gyűjtemény Európa egyik legkorábbi néprajzi múzeuma az utóbbi négy-öt évtized folyamán a város központjában, a parlament épületének szomszédságában, reprezentatív, de nem múzeumnak való palotában kapott elhelyezést. A befejezéshez közel álló új épülete a város kedvelt parkjának szélén, nevezetes látnivalók, kiváló múzeumok társaságában, tömegközlekedéssel is jól megközelíthető és idegenforgalmi szempontból is frekventált helyen található. Az épület terveinek kialakítása a múzeum funkcióinak, igényeinek, a múzeumi kollektíva véleményének figyelembe vételével történt.
A múzeumi kollektívának ezekben az években nem csupán a hatalmas gyűjtemények költöztetését, az új épületben való elhelyezését kell megoldani, hanem fel kell készülni az új állandó kiállítások, a látványtár megtervezésére és kivitelezésére is. Ekkora feladattal a budapesti Néprajzi Múzeumnak még sohasem kellett megbirkóznia. Indokolt, hogy az új állandó kiállítások koncepcióját alaposan és pár évvel a beköltözés, a kiállítás forgatókönyvének részletes kidolgozása előtt átgondolja. A koncepció közös átgondolását szolgálja ez a mostani konferencia, amelynek résztvevői között számos kiváló külföldi szakértőt üdvözölhetünk. Nagy megtiszteltetés a magyar néprajztudomány és muzeológia számára, hogy elfogadták a felkérést, vállalták az eddig kialakult kiállítási koncepció értékelését, továbbá néhány külföldön megvalósult új állandó kiállítás példájának, tapasztalatainak ismertetését. A magyar etnográfusok nevében örömmel üdvözlöm a New Yorkból, Ljubljanából, Bécsből, Tervurenből, Tartuból, Helsinkiből bejelentkező, a budapesti új állandó kiállítás tervezetét tanácsaikkal segítő szakértő kollégákat.
A három napos konferencia programjából látom, hogy az új állandó kiállításoknak 10 kiemelt témája lesz. Minden témát a Néprajzi Múzeum egy-egy munkatársa, mint „témafelelős” mutat be és 2-2 külső szakértő véleményez. Ebből adódik, hogy a 30 hazai résztvevő között többen vannak a különböző egyetemeken, kutatóintézetekben, múzeumokban dolgozó kollégák, mint az egyes kiállítási témakörök tudós szakértői. Örömmel látom, hogy az etnográfia mellett még számos tudományszak – őstörténet, művészettörténet, művelődéstörténet, kommunikációelmélet – képviselője vállalta, hogy véleményezi egy-egy témakörnek a Néprajzi Múzeum munkatársa által kialakított és a konferencián bemutatásra váró tervezetét, segíti az új kiállítás tudományos megalapozását. Biztos vagyok benne, hogy a felkért külső szakértők sok hasznos reflexióval fognak hozzájárulni az eddigi tervezetek további csiszolásához, újbóli átgondolásához.
Magam az etnográfia régi művelőjeként úgy látom, hogy az utóbbi három-négy évtized a tárgyvizsgálatok és a múzeumok felértékelődését hozta magával, amit jelez A. Appadurai nevezetes könyvének (The Social Life of Things. Cambridge, 1986) tárgyválasztása és nemzetközi sikere is. Magyarországon már előbb kiformálódott „a tárgyak elmélete”, megjelent a tárgyszociológiai irányzat főként Fél Edit és Hofer Tamás munkásságának köszönhetően. Átány község általuk végzett monografikus vizsgálata kiterjedt a falu tárgypopulációjának teljességére, „a tárgyak életére”, azok használatának minden módozatára, funkcióváltozásaira. Úgy gondolom, hogy a korábban domináns tárgytörténeti és a később kibontakozó tárgyszociológiai irányzat, a kétféle megközelítés és szempontrendszer jól kiegészíti egymást, egymással komplementernek tekinthető.
A budapesti múzeum szerencsés adottsága, hogy gyűjteményében megtalálhatók mind a történeti Magyarország területéről, az ország népeitől és különböző népcsoportjaitól, mind a világ távoli népeitől származó tárgykollekciók és egyéb dokumentációk. Tudjuk, hogy az országok többségében ez nem így van! A múzeum nem tervez külön „hazai” és külön „távoli népek” anyagát bemutató állandó kiállítást. Ez következik egykori igazgatójának, Bátky Zsigmondnak 1906-ban közölt iránymutatásból is. Bátky úgy vélte, hogy a néprajzi múzeumokba „az emberiség anyagi kultúrvagyonát gyűjtjük egybe.” Felfogása szerint a „ma még néprajzinak nevezett múzeumokból más gyűjtemények hozzáadásával olyan múzeum fog kialakulni, mely a földglóbust átfogva, az egész emberiség művelődését fogja illusztrálni a maga természetes fejlődésében, egyszóval általános művelődéstörténeti múzeummá lesz.”
Érdemes itt megjegyezni, hogy a budapesti „Néprajzi Tár” gyűjteménye fennállásának első harminc évében túlnyomórészt távoli népek (lappok, vogulok, osztjákok, török népek, pápuák, dajakok stb.) tárgyaiból állt. 1890-91-ben neves etnográfusok léptek fel egy „magyar” néprajzi múzeum alapítása érdekében. A helyzet csupán az 1896-ban a megyék ajándékaként Budapesten felépült Néprajzi Falu tárgykollekcióinak múzeumba kerülésével változott meg a szabadtéri kiállítás lebontása után. Erről a kiállításról is fontos megjegyezni, hogy a 24 ház közül 12 magyar ház, 12 nem-magyar, hanem német, román, szlovák, rutén, szerb, szlovén, bolgár, sokác (azaz horvát) ház volt. Akkoriban ez az 50-50 % kifejezte a történeti Magyarország (Horvátország nélkül) nemzetiségi arányait.
Jankó János, a Néprajzi Falu létrehozója és a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója tisztában volt az etnikai arányok és múzeumi reprezentációjuk jelentőségével. Az etnocentrizmus, a szűkkeblű nacionalizmus éppúgy távol állt tőle, mint elődjétől, Xantus Jánostól és utódjától, az imént említett Bátky Zsigmondtól. Örömmel látom, hogy a kiállítás tervezői figyelemmel vannak Jankó munkásságára mind a magyar őstörténethez kapcsolódó vogul-osztják, mint az épített örökséget, a Néprajzi Falut felidéző tematika kapcsán. Az általa felállított fényképarchívum őrzi mind a nyelvrokon népek, mind a Kárpát-medencében velünk együtt élő népek 19. századvégi kultúrájának pótolhatatlan dokumentumait.
Végezetül még egy megjegyzés. Aligha vitatható, hogy a tárgytörténet legfontosabb műhelyei a 20. század második felében is a tárgyakat gyűjtő, rendszerező, kiállító (s egyben értelmező) múzeumok voltak egész Európában. Még jól emlékszem arra, hogy az 1960-70-es években, s főként a németországi és skandináv szakmai vitákban a kutatók egy része már száműzni kívánta a tárgykatalógusokat, a tárgytipológiát az európai néprajz munkamódszerei közül. Egyesek még a néprajzi tárgyak és gyűjtemények létjogosultságát is megkérdőjelezték. Akadtak olyanok is, akik az anyagi kultúra néprajzi kutatását egészében feleslegesnek nyilvánították. Azóta az élet megcáfolta őket. A társadalom igényli a kulturális örökség védelmét, elmúlt korok és a jelen tárgyi világának megmutatását. Az ilyen kiállítások segítik az emlékezést, a világ megértését, az új nemzedékek, az ifjúság edukációját.
Sikeres konferenciát, eredményes eszmecserét, közös gondolkodást kívánok a résztvevőknek, sok erőt, bölcsességet és kitartást az új állandó kiállítás megvalósítására vállalkozó kedves kollégáknak.
Paládi-Kovács Attila